EZREDTÖRTÉNET

6. avagy Württemberg Huszárezred: a honvédsereg egyik legjobb lovasezrede. Hagyományos hadkiegészítési területük az Észak-Tiszántúl. A hatos huszárok 48 tavaszán Galíciában állomásoztak, ahonnan az ezred 2. százada Lenkei János vezetésével május végén szökve jött Magyarországra. A század júliusban már a Bácskában harcolt a szerbek ellen. Később az egész ezredet hazavezényelték. Az ezrednek több kitüntetettje is volt, Lenkei és Répásy Mihály őrnagyból tábornoki rangig vitte. Harcoltak a Temesközben, ott voltak Pákozdnál, részt vettek az erdélyi harcokban, így a piski csatában is, egyik osztályuk pedig a Csallóközben küzdött. Az ezred egyes részei Komáromban maradtak, és csak október 3-án tették le a fegyvert.

 

Dezertőrökből szabadságharcosok

 

A közkatonák lázadása

 

Lenkey János százada

 

– A 200 éve született Lenkey János emlékére –

 

Hermann Róbert

 

PhD, kirendeltségvezető

 

Hadtörténeti Intézet és Múzeum Állandó Bécsi Hadilevéltári Kirendeltsége

 

Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc időszaka a Habsburg Birodalom egységén őrködő cs. kir. hadsereg egyik legsúlyosabb próbatétele volt. E próbatétel azonban eltért a Poroszország ellen a 18. században, vagy a francia forradalom és Napóleon ellen a 18–19. század fordulóján vívott háborúkétól. A hadseregnek ugyanis ezúttal nem egy erősebb vagy jobban vezetett külső hadsereggel kellett megmérkőznie. A hadsereget ekkor belülről fenyegette a felbomlás veszélye. A birodalom 1918. évi felbomlásáig 1848–1849 volt az egyetlen eset, amikor a hadsereg etnikai alapon két (vagy, Észak-Itáliára tekintettel, három) részre szakadt, és a legénység (ha megtehette) saját nemzeti kormányát követte. A soknemzetiségű tisztikar esetében már nem volt ilyen egyértelmű a helyzet, annál is kevésbé, mert még az etnikailag egyszínű alakulatok tisztikarában is nyolc-tíz nemzet fiait lehetett megtalálni, s a tisztek esetében az uralkodóhoz és a birodalmi egység eszméjéhez kötődés sok esetben erősebbnek bizonyult a nemzeti érzésnél.

 

A folyamat az észak-itáliai osztrák tartományokban, Lombardiában és Venetóban kezdődött, ahol az ott állomásozó olasz legénységű alakulatok és az ott szolgáló olasz nemzetiségű tisztek kerültek először választási kényszer elé: a császárra tett esküjük vagy nemzeti hovatartozásuk alapján döntsenek-e arról, melyik oldalra állnak a kirobbant forradalmakban. Helyzetüket bonyolította, hogy március végétől a Piemonti-Szárd Királyság a felkelők oldalán beavatkozott a háborúba, azaz egy olasz, de idegen (vagy idegen, de olasz) hadsereg szövetségeseivé váltak azok, akik a felkelők oldalára álltak. Jellemző tény, hogy Radetzky cs. kir. hadserege dezertálás vagy átállás következtében nyolc teljes, olasz legénységű zászlóaljat veszített 1848. március-április fordulóján, és a többi olasz legénységű alakulat létszáma is alaposan megcsappant. Ugyanakkor tény az is, hogy Radetzky seregében maradtak olasz legénységű zászlóaljak, amelyek igen vitézül harcoltak a piemonti-szárd hadsereg ellen. (Erre 1848–49-ben Magyarországon magyar legénységű zászlóaljaknál nem volt példa.)¹

 

A következő választási lehetőség a magyarokat érintette: az 1848 áprilisában megalakult magyar kormány május folyamán megkezdte az önálló magyar hadsereg, a honvédség szervezését, és szolgálattételre hívta fel a cs. kir. hadsereg aktív, illetve nyugalmazott tisztjeit. A gyorsabb előmeneteli lehetőség és a magasabb fizetés egyaránt csábító volt azok számára, akik a cs. kir. hadsereg meglehetősen nyomorúságos tiszti fizetéseiből nem tudtak megélni, és akik – béke lévén – volt, hogy egy évtizeden át nem léptek előre a ranglétrán.

 

Nem sokkal ezután választási kényszert jelentett, hogy miután az uralkodó a magyar kormány alá rendelte a Magyarországon állomásozó cs. kir. csapatokat, a kormány elrendelte, hogy azok tegyék le az esküt a magyar alkotmányra. Ez néhol megtörtént, néhol azonban nem, néhol – például a fővárosban állomásozó olasz alakulatoknál – nem ment ellenállás nélkül.

 

Választási kényszer elé kerültek a magyar kormány ellen Jellačić horvát bán vezetésével kibontakozó mozgalom, illetve a nagyjából ezzel egy időben kitört délvidéki szerb lázadás idején a határőrezredek tisztjei, hiszen az ezredek mindegyike – nemzetiségének megfelelően – a horvát bán vagy a szerb felkelők mellé állt. Az uralkodó ugyan több nyilatkozatában is elítélte e mozgalmakat, de Jellačić többször is érzékeltette, hogy a legmagasabb körökből érkező biztatások hatására cselekszik, a szerb felkelőket pedig nyíltan támogatta a belgrádi cs. kir. konzul. Egyes határőrezredek egyszerűen elkergették tisztjeiket, és például a 9. (péterváradi), főleg szerbekből álló határőrezrednél szolgáló horvát Daniel Rastić ezredes, illetve Cyrill Hallavanya alezredes így kényszerült távozásra, hogy aztán 1848 szeptemberétől Jellačić hadseregében szolgáljanak. (Nagy, 2004, 79–185.). Ennél is kényesebb helyzetben volt az adott térségben szolgáló nem magyarországi kiegészítésű ezredek tisztikara, amely jórészt nem is értette, mi folyik körülötte, hiszen az egyik fél a királyra, a másik a császárra hivatkozott, s közben a kettő ugyanaz a személy volt.

 

Ez a kényszer ismétlődött meg 1848 szeptemberében Jellačić támadása után. A horvát bán cs. kir. zászlók alatt vezette csapatait Magyarország ellen, de nem rendelkezett egyenes, írásos felhatalmazással a császártól a támadásra. A Dunántúlon állomásozó nem magyarországi kiegészítésű alakulatoknak azonban az előbbi is elég volt: ők átálltak Jellačić seregéhez. A magyar nemzetiségű alakulatok tisztikarának ez kevés volt: ők kijelentették, hogy ha a bán nem tud írásos parancsot felmutatni, adandó alkalommal szembeszállnak vele.

 

A választás 1848 októberében elkerülhetetlenné vált: az uralkodó feloszlatta a magyar országgyűlést, törvénytelennek nyilvánította a végrehajtó hatalmat gyakorló Országos Honvédelmi Bizottmány ténykedését, és felszólította a katonai és a polgári hatóságokat, hogy a teljhatalmú királyi biztossá és fővezérré kinevezett Jellačićnak (később Windisch-Grätznek) engedelmeskedjenek. Aki ezt követően a magyar oldalon maradt, az a fegyveres lázadás vétkébe esett. Ezt követően bármelyik oldalon szolgált is, mindenkinek választania kellett. Nyilvánvalóvá vált, hogy a bekövetkező küzdelemben a magyar király és az osztrák császár katonái fognak szemben állni egymással, és ebben a küzdelemben minden tisztnek magának kell eldöntenie, hogy melyik esküjére hallgat; adott pillanatban az uralkodót vagy a nemzetet választja-e? Azaz, a haza- és a felségárulás között lehetett választani.²

 

A választási kényszerek és lehetőségek eldöntését viszonylag könnyűvé tette az, ha az adott alakulat a szülőföldjén állomásozott. Csakhogy a cs. kir. hadseregben bevett gyakorlat volt, hogy az egyes országokban és tartományokban állomásozó katonaság ne az adott terület által kiállított alakulatokból álljon. Ennek nem csak politikai okai voltak, elvégre az 1711 után eltelt időszakban nem volt olyan jelentős megmozdulás a birodalom területén, amikor a hadsereg egységei etnikai alapon kerültek volna szembe egymással. Inkább arról lehetett szó, hogy az idegenben szolgáló, sok esetben kényszerbesorozott katonák több száz kilométer távolságból nehezebben vállalkoztak szökésre, mint ha a saját hazájukban lettek volna, ahol ismerték a nyelvet, a szokásokat stb. Az is kétségtelen viszont, hogy a nemzeti ébredés korszakában a birodalom és a hadsereg vezetése is joggal élt a gyanúval: hátha a magyar, a lengyel vagy az olasz nemzeti mozgalom elleni katonai fellépés során az adott etnikumhoz tartozó katonák megbízhatatlanok lesznek.

 

1848 tavaszán a negyvenöt magyarországi és erdélyi kiegészítésű sorezredi zászlóaljból huszonöt, az öt gránátos zászlóaljból összesen kettő állomásozott itthon. Tíz gyalogezrednek csak a 3. zászlóalja volt itthon, ötnek mindhárom. Velük szemben tizenhat nem magyarországi kiegészítésű sorgyalog, egy gránátos és egy helyőrségi zászlóaljat találunk az országban. A kormányzat azonban az előbbiek megbízhatóságára sem számíthatott mindenben, hisz közülük hat sorgyalog és egy gránátos zászlóalj nem magyar vagy szlovák, hanem román, szerb és horvát nemzetiségű katonákból állt; négy zászlóalj legénysége pedig vegyes volt. Még rosszabb volt a helyzet a 18 határőr gyalogezreddel: ezek közül csak a két székely ezredre lehetett számítani. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a nem magyar nemzetiségű határőr ezredek 1. és 2., tehát legjobb zászlóaljaiból huszonkettő nem itthon, hanem többnyire Itáliában állomásozott.

 

A lovasságnál a tizenkét huszárezredből összesen négy (1., 2., 3., 11.) állomásozott Magyarországon és Erdélyben, harminckét lovasszázaddal. Mellettük összesen tizenkét vértes, dragonyos, dzsidás és könnyűlovas ezred hetvennyolc lovasszázadát találjuk itthon. (Urbán, 1963, 145–169.)

 

A másik nyolc huszárezred közül kettő Itáliában, egy-egy Ausztriában, Csehországban és Morvaországban, három Galíciában állomásozott. A magyar kormány megpróbálta elérni, hogy az idegen ezredeket vigyék ki az országból, s a magyarokat hozzák haza.

 

Még folytak az erről szóló tárgyalások, amikor 1848. május végén – június elején megdöbbentő hír érkezett előbb Budapestre, majd Bécsbe: a Galíciában állomásozó 6. huszárezred egy százada megszökött Mariampol (ma Mariupol, Ukrajna) városából, s egynapi menet után magyar földre érkezett. Ilyesmire a cs. kir. hadsereg addigi történetében nem volt példa. A szökés kellemetlen helyzetbe hozta a magyar kormányt, hiszen a közvélemény a szökött huszárokat pártolta, ugyanakkor a kormány nem tehette meg, hogy szemet hunyjon a szökés, mint a legsúlyosabb katonai bűnök egyike fölött.

 

Az eset azonban némileg felgyorsította az alakulatok cseréjét, s 1848 nyarán végül törvényes módon került haza a 4. (Sándor) huszárezred hat, a 6. (Württemberg) huszárezred hét százada, a 9. (Miklós) huszárezred egésze és a 10. (Vilmos) huszárezred négy százada. 1848 őszétől a törvényes hazatérés lehetőségei megszűntek, így a huszárok csoportosan vagy egyesével indultak haza. Még 1849 júniusában is megpróbált hazajutni két század. A huszárok szökése azért is példa nélkül álló volt, mert nem tudunk arról, hogy a birodalom más területein állomásozó olasz lovassági alakulatoknál hasonló dezertálásra került volna sor. (A gyalogságnál technikai okok miatt ritkák voltak az ilyen szökések, hiszen egy gyalogos alakulat tagjait az üldözésükre kirendelt lovasság rövid időn belül beérhette.)

 

Az elsőként megszökött huszárok esete azonban sok tekintetben eltér a későbbiekétől. Egyrészt, a huszárok nem egy háborúban álló, hanem még békés ország védelmére siettek haza. Másrészt, nem a magyar kormány felszólítására, hanem egy névtelen röplap hatására történt a szökés. Végül pedig: a szökést a közlegénység tervelte ki, hajtotta végre, s nem csupán tisztjeit nem avatta be a tervbe, de az altiszti állományt (őrmesterek, tizedesek, őrvezetők) is kihagyták belőle. Azaz, mai szóhasználattal élve, spontán népi kezdeményezésről volt szó.³

 

Az eset azért is tanulságos, mert feltárásával talán megérthetjük, mi mozgatta a magyar szabadságharc azon egyszerű résztvevőit, akik 1848 nyarától vagy őszétől több hónapon keresztül kockáztatták az életüket a haza, a szabadság, a függetlenség elvont eszméjéért. Mi vette rá az országtól távol szolgáló, a jobbágyfelszabadítás áldásai által nem érintett parasztlegényeket arra, hogy dacolva a katonai fegyelemmel, a sokszor a szó szoros értelmében beléjük vert engedelmességgel, megszökjenek, vállalva a súlyos büntetés veszélyét?

 

 

A század vagy nyolc héttel a Mariampolba vezénylés előtt Stanislauban (Stanislaw/Stanisławów, ma Ivano-Frankivsk, Ukrajna) állomásozott, amikor egy helyi előkelőségnek adott macskazene alkalmával a rend helyreállítására kivezényelt (egyébként galíciai kiállítású, de többnyire ukrán legénységű) cs. kir. gyalogság lelőtt egy lengyel fiatalt. Miután a huszárok jóban voltak a lengyelekkel, többen közülük megjelentek az ifjú temetésén. A temetésen maga a századparancsnok, Lenkey János százados is ott volt.⁴ Miután a koporsót a „mindenféle rendű” résztvevők felváltva vitték, néhány polgári személy rábeszélte a huszárokat, hogy ők is vegyék azt egy szakaszon a vállukra. Amikor ez megtörtént, s Lenkey észrevette, azonnal közbelépett, s megtiltotta a demonstrációval felérő lépést.

 

Az eset kitudódása után Lenkeyt hatnapi foglárfogsággal büntették, mert nem akadályozta meg a huszárok részvételét a temetésen. A huszárok azt is hallották, hogy többet nem tér vissza a századhoz, pedig őt a későbbi vallomások szerint mindannyian rendkívüli módon szerették. A századot pedig dandárparancsban rótták meg viselkedése miatt, mondván, hogy nem lehet bennük bízni, mert a lengyelekkel tartanak. A dandárparancsban állítólag arról is szó volt, hogy ha a századnak a lengyelek ellen kellene fellépnie, nem használná ellenük a fegyverét. Noha a dandárparancsot felolvasó Répásy Mihály őrnagy (Kedves, 2007) kijelentette, nem hiszi, hogy a huszárok a lengyelekkel tartanának, a huszárok a szemrehányást különösen igazságtalannak érezték, mert noha a lengyelekkel mindig jó egyetértésben voltak, de egyáltalán nem tartottak velük, s nem hagyták volna, hogy azok megpróbálják rávenni őket kötelességük elhagyására. Röviddel ezután a századot átvezényelték Mariampolba. A legénység a megrovás, a Mariampolba történő gyors átvezénylés, az őket felváltó 2. őrnagyi osztályi 2. század gúnyolódásai és Lenkey távozásának híre miatt rosszkedvű és ingerült volt. Egyelőre azonban nem tudták, mit tegyenek.

 

A század két tizedese, valamint két közvitéze kihallgatásra jelentkezett a Lenkeytől a század parancsnokságát átvevő Schimpf századosnál. Kérték, tudassa velük, mi történt Lenkeyvel, s hogy miért vádolják őket azzal, hogy a lengyelekkel tartanak. Az első kérdésre azt a választ kapták, hogy nem tartozik rájuk, majd Lenkey gondoskodik magáról. A másodikra azt, hogy nehéz az ügyben bármit tenni, mert már közszájon forgott a hír Stanislawban. Erre a megjelentek közölték, hogy az egész századnak fáj ez a vád, ami csak vénasszonyok pletykáján alapul, s kérték a századost, továbbítsa az erről szóló jelentést. A század ingerültségét növelte az is, hogy Mariampolban a laktanyában helyezték el őket, és az élelmezésükről sem gondoskodtak rendesen.

 

Ekkor, május 26-án kapta Hajdú közvitéz azt a levelet, amelyben két, magyar nyelvű nyomtatvány volt. Ennek mottója Petőfi Nemzeti dalának első versszaka volt.

 

Hajdú éppen az utcán volt, amikor a röpiratot olvasta. Szembejött vele Rátonyi tizedes, aki az egyik példányt elvette tőle. A másikkal Hajdú szándéka az volt, hogy odaadja Fiáth Pompejus főhadnagynak.⁵ Fiáthot azonban nem találta otthon, mire a laktanyába ment. Ott lévő bajtársai megkérdezték tőle, mi újság, mire megmutatta nekik a nyomtatványt. Valaki kivette a kezéből és felolvasta, s ezalatt a távolabb lévőket is odahívták, s nekik is felolvasták. Ez mindannyiukat erősen megfogta, s azt kívánták, hogy hazájuknak használhassanak és segíthessenek. Hajdú röviddel ezután visszakapta a nyomtatványt.

 

A röpirat eredeti szövege szerint Magyarország szép alkotmányt harcolt ki magának, s a katonáknak haza kellene jönniük, azért is, hogy társalakulataikat, a nemzetőrséget kiképezzék. Ne hagyják, hogy más népek nyakára ültessék, hogy a szabadságukért küzdő más népek ellen használják őket. Keressék meg tiszta, magyar lelkű tisztjeiket, s az ő vezetésükkel térjenek haza. Vagy ha azok erre nem lennének hajlandók, jöjjenek haza nélkülük.⁶ Ebből a röpiratból Lenkey szerint az alezredesi 1. századnál összesen 39 darabot találtak.

 

Ám a szöveg tartalma nem ebben a formában, hanem némileg áthangszerelve terjedt el a legénység körében. A későbbi vallomásokban a legénység így foglalta össze a röpirat tartalmát: Magyarországnak megnyert alkotmánya és szabadsága miatt sok ellensége támadt, s nagy veszély fenyegeti. A röpirat felszólított valamennyi, Magyarországon kívül tartózkodó katonát (akiket a röpirat szerint szándékosan tartanak vissza), hogy térjenek haza, védjék és mentsék meg a hazát; magyar tisztjeiket is vegyék rá a hazatérésre, s ha nem akarnak önként jönni, hozzák őket erőszakkal. Az idegen tiszteket pedig hagyják futni. Mindez arra mutat, hogy a röpiratot felolvasó és kommentáló személyek nem bízták a véletlenre az amúgy kissé dagályos szöveg értelmezését, s ők maguk siettek a szónoki fordulatok között nehezebben eligazodó bajtársaik segítségére, amikor mintegy továbbfejlesztették a szövegben található gondolatokat.

 

A röpiratról Böszörményi közvitéz jelentett Fiáth Pompeius főhadnagynak, aki erre kiküldte Rátonyi tizedest és Harsányi őrmestert, hogy hozzák oda a röpiratot. Ez meg is történt. Fiáth elolvasta, majd 28-án a laktanyában magához hívatta Hajdút, s jelenlétében darabokra tépte mindkét példányt, mondván, hogy nem kell hinni az abban foglaltaknak. Más forrás szerint az egyiket Hajdú jelenlétében, a másikat a legénység előtt tépte szét. (Bögözi szerint ő nem olvasta és hallotta a röpirat szövegét, de megkérdezte Rátonyit, hol lehetne kapni belőle, s Rátonyi azt mondta neki, hogy a mariampoli iskolamesternél, aki egyébként szintén magyar volt.)

 

Május 28-án vasárnap a század közvitézeinek többsége a Dnyeszterhez ment, anélkül, hogy ezt megbeszélték volna, s ott szokás szerint fürödtek. Itt ismét beszéltek a felhívásról és az ország szükségéről, s mindannyian elhatározták, hogy Magyarországra mennek, hogy hazájuk segítségére legyenek. A folyóparton meg is esküdtek egymásnak: „Esküdjünk a magyarok Istenére, hogy egymást az utolsó csepp vérig el nem hagyjuk.” (A magyarok Istene szóhasználat ugyan gyakori volt a reformkori költészetben és publicisztikában, de tekintettel arra, hogy a legénység többsége analfabéta volt/lehetett, valószínűleg valamelyik volt diák hatására kerülhetett be az eskübe. A fordulat ugyan szerepel Petőfi Nemzeti dalában „A magyarok Istenére esküszünk”, de a versnek csak az első versszaka szerepelt a röplapon, a refrén nélkül. Elképzelhető persze az is, hogy a Nemzeti dalnak valamelyik nyomtatott változata már eljutott ekkor a századhoz.) Arra is megesküdtek, hogy nem hagyják el hazájukat, még ha utolsó csepp vérükbe kerülne is.

 

Elhatározták, hogy este 10 órakor elindulnak, erre ráveszik a tiszteket és altiszteket, s ha erre nem lennének hajlandóak, kényszerítik őket. Mindannyian visszatértek a laktanyába, s előkészültek az elvonulásra.

 

                 

 

Amint az altisztek, akik szándékukról mit sem tudtak, este hazajöttek, egyesével elfogták őket, közölték velük, hogy velük kell jönniük, s estig egymást váltva, őrizet alatt tartották őket.

 

Bögözi közvitéz, aki csak a laktanyában értesült a század szándékáról, s miután azt állítólag bűnösnek találta, az utcára sietett. Itt találkozott Rátonyi tizedessel, s elmondta neki, hogy mit terveznek a többiek. Rátonyi erre vele együtt kocsira szállt, hogy Stanislawba utazzon, s közölje Répásy őrnaggyal a dolgot. Amikor a legénység ezt megtudta, a laktanyába érkező Juhász tizedest utasították (!), menjen Ráthonyi után, és hozza vissza, különben mind őt, mind Ráthonyit agyonlövik. Ráthonyi útközben találkozott Orsich hadnaggyal, aki éppen Stanislawból Mariampolba tartott. Orsich velük együtt folytatta útját, amikor Juhász utolérte őket. (Útközben a parancsőri szolgálatra kirendelt három huszárt is értesítette a század elvonulásáról, közülük ketten csatlakoztak az átvonuló századhoz.) Elmondta, hogy milyen utasítással küldték őt utánuk, s közölte, nem áll jót azért, hogy nem jönnek még újabb huszárok is. Orsich ezután arra kérte Juhászt, térjen vissza Mariampolba, s hozza magával Orsich pogygyászát. Juhász és Bögözi erre visszatértek Mariampolba, majd csatlakoztak a velük szembejövő huszárokhoz.

 

Miután Orsich és Rátonyi Stanislawba érkeztek, jelentették az ügyet Répásy őrnagynak. Répásy ezután a társaságában lévő Lenkeyvel jelentkezett Kalliány József tábornoknál, s neki is jelentést tettek. Kalliány először arra gondolt, hogy a Stanislawban lévő huszárszázadot küldi utánuk, de tekintettel arra, hogy a huszárok már komoly előnyre tettek szert, illetve attól tartva, hogy az üldözésre küldött huszárokat is ráveszik a hazatérésre, elállt szándékától. Répásy ezért azt javasolta, hogy küldjék Lenkeyt a század után, hátha ő, mint szeretett parancsnokuk rá tudja őket venni a visszatérésre. Lenkey erre hajlandó volt, mire Kalliány megbízta őt e feladattal.

 

Időközben Mariampolban egy közvitéz felkereste a vendéglőben lévő Fiáth Pompeius főhadnagyot és Schimpf századost, s elmondta nekik, hogy a legénység nyergel, és útra készül. Fiáth erre a laktanyához ment, de itt őt is elfogták, s őrizet alatt tartották. Tették ezt annak ellenére, hogy az felszólította őket, ne tegyék meg e lépést, vagy legalább őt engedjék el. Schimpf hírvivőt küldött a stanislawi hadosztályparancsnoksághoz, majd ő maga is a laktanyához ment.

 

Schimpf megpróbálta lebeszélni a huszárokat szándékukról, de sikertelenül. A katonák azt válaszolták, nem maradnak tovább egy olyan országban, ahol ártatlan létükre, megfosztják őket a becsületüktől. Schimpf hiába mondta nekik, hogy felterjesztette a panaszukat, hiába emlegette esküjüket és kötelességüket, s javasolta, hogy várják meg, amíg ezredüket hazavezénylik. A legénység hajthatatlan maradt.

 

Ezt követően a Dnyeszterhez vonultak, egy dereglyén átszállították Fiáthot, majd az altiszteket továbbra is őrizet alatt tartva, továbbmentek. Nadwórnánál kocsiján szembejött velük Lenkey százados, mire azonnal körülvették. Egy huszár állítólag ráfogta a karabélyát, a többiek pedig azt kiáltozták, hogy jöjjön velük, mert vele akarnak élni és halni, ha ő is velük akar, csupán velük kell jönnie, mert a haza veszélyben van. Lenkey megpróbálta lebeszélni őket a szándékukról, de hiába. Ezután fogolyként bántak vele, s az útjukba eső Nadwórna városán gyalog, fegyver között vitték át; ugyanígy tettek Fiáth főhadnaggyal is. Május 29-én elérték a magyar határt, Lenkey itt ismét megpróbálta rávenni őket, hogy térjenek vissza Galíciába, de hiába. Mielőtt Kőrösmezőre értek, két huszár felszólította Lenkeyt, hogy álljon az élükre. Lenkey ezt meg is tette. Később a vizsgálat alkalmával arra hivatkozott, hogy nem akarta, hogy a csapatban rendetlenség keletkezzen, s úgy vélte, hogy ezáltal a köznyugalomnak és -biztonságnak is jelentős szolgálatot tehet.

 

Megérkezését jelentette Máramaros megyének és a magyar kormánynak. A kormány június 3-án foglalkozott az üggyel, s úgy döntött, hogy a hadügyminisztérium útján elrendeli a szökés kivizsgálását, ugyanakkor amnesztiát is kér a legénységnek.

 

Az ezredesi 2. század létszáma Lenkey 1848. június 30-án Máramarosszigeten kelt kimutatása szerint összesen 196 fő volt. Ebből hat fő volt tiszt (két-két százados, fő- és alhadnagy), két fő őrmester, egy trombitás, egy századkovács, egy tiszteletbeli őrmester, tizenegy fő tizedes, öt fő őrvezető, egy fő írnok, százhatvannyolc fő közvitéz. A tisztek közül egy százados, egy főhadnagy és a két hadnagy Galíciában maradt, ugyanígy egy őrmester, a trombitás és a kovács, a tizedesek közül két fő szintén, egy pedig Debrecenben volt toborozni. A legénységből két fő szintén toborozni volt Debrecenben, egy fő Tiszaújlakon volt vezényelve, 36 fő Galíciában maradt, 14 fő pedig szabadságon volt. Összesen tehát távol volt 63 fő, jelen 133 fő.

 

A vizsgálóbizottság június 16. és 27. között egyénileg hallgatta ki a két tisztet, a két őrmestert, a nyolc tizedest, öt őrvezetőt, valamint 27 közlegényt, s június 28-án külön-külön 19, június 29-én pedig testületileg 70 közvitézt, összesen tehát 133 főt. A kihallgatottak között volt egy szabadságolt állományú is, nem szerepelt viszont az írnok. Rajtuk kívül kihallgatták az egyik közvitéz feleségét is.

 

Az egyénileg kihallgatott tisztesek (őrmester, tizedes, őrvezető) mindegyike alá tudta írni a nevét. A legénységi állományúak közül az egyénileg kihallgatottak közül 15 közvitéz nem tudta aláírni a nevét, a 28-án kihallgatott tizenkilenc főből 11 fő, a 29-én kihallgatott 70 főből 49 volt írástudatlan, mert a neve mellé csak egy vagy három keresztet tett. Szintén írástudatlan volt az említett közvitézfeleség is. A 131 kihallgatott legénységi állományúból 74 fő, tehát közel 57 százalék volt írástudatlan; a tisztesek nélkül számított létszámnál (116 fő) ez az arány majdnem 65 százalék. Az egyénileg kihallgatott 61 legénységi állományú (tisztesek és közvitézek) közül a többségnek (48 fő) korábban nem volt foglalkozása, 13 főnek igen. Közülük négy volt diák, mielőtt beállt volna katonának, a többiek között volt kovács, mészáros, varga, borbély, szabó. Mind a diákok, mind a többi mesterséggel bírók írástudók voltak. A 13 főből 4 tartozott a tisztesek közé.

 

Még a vizsgálat megkezdése előtti napon nyolc közvitéz levelet írt Mészáros Lázár hadügyminiszterhez. Közöttük volt Hajdú Mihály, aki a röplapokat kapta, s egyetlen kivétellel mindegyikük írástudó volt. „Mi katonai állásunkat ismérve, a szigorú katonai törvényt áthágtuk, mivel értesítve valánk a hazátul, hogy siessünk védelmére, ezen felhívásra a vér felforrva ereinkbe, minden szigorú katonai törvényről elfelejtkezve, s édes hazánk boldogsága és csendje fenntartására siettünk (e vétek el van követve)” – írták. Kegyelmet kértek az egész század nevében, „mely külországon, idegen nemzet közt, honátul elzárva, sanyarúan töltött több éveket”, s amelynek tagjai úgy vélték, „hogy talán szüleink kivetve kebleikből, veszni hagynak”. Ám amikor a felhívást megkapták, „kétszeresen is forrott minden fiú keblében a haza iránti buzgó szeretet”, és „a borzasztó vakmerő elszántság” győzedelmeskedett. Arra kérték a hadügyminisztert, ne tegye ki őket annak a „legborzasztóbb szégyennek”, hogy visszaküldi őket Galíciába. Arra kérték, hogy inkább küldje őket azok ellen, „kik forró[n] szeretett hazánknak végveszélyt agyarkodni riadnak”.

 

A kihallgatást vezető hadügyészt és a vizsgálóbizottság többi tagját természetesen elsősorban a szökés okai érdekelték. E tekintetben a vallomások meglehetősen egybehangzóak voltak. Megemlítették a stanislawi temetésen való részvételükkel kapcsolatos elítélő dandárparancsot, a Lenkey elhelyeztetése miatti elkeseredésüket, a Mariampolba való átvezénylést, végül a Hajdú által kapott röplapot.

 

Június 29-én az egybehangzó vallomások azt a meggyőződést érlelték meg a bizottság tagjaiban, hogy a további egyéni kihallgatások teljesen fölöslegesek, miután a bizottságnak nem áll hatalmában megakadályozni a legénység egymás közötti összebeszélését, és így a vallomások egyeztetését. Ezért a még kihallgatatlan közvitézeket aznap összehívták, s figyelmeztetve őket arra, hogy az igazat vallják, testületi vallomást vettek el tőlük. Feltételezhető, hogy „a vallomást” a legénység néhány tagjának tanúskodása alapján maga a hadügyész fogalmazta meg, majd ezt magyarra fordítva, felolvasták a legénységgel, s aztán aláíratták valamennyiükkel.

 

A vallomás szerint a legénység csupán azért követte el a szökés bűnét, mert hazájukat veszélyben hitték lenni, s ennek segítségére akartak sietni, csupán a legközelebbi úton haza akartak térni, s itt megvárni, mit parancsolnak nekik. E lépésre senki sem vette rá őket, egyedül saját szabad akaratukból tették; noha akkor még nem gondolták, mekkorát hibáznak. Most már mindannyian bánják tettüket, s alávetik magukat minden rájuk mérendő büntetésnek, minden parancsnak engedelmeskednek, s kötelességük pontos teljesítésével próbálják meg helyrehozni azt, amit elkövettek. Nem beszéltek polgári személyekkel arról, hogy Magyarországra jönnek, s egyetlen polgári személy sem szólította fel őket erre.

 

Június 30-án a vizsgálatot vezető Schönberger őrnagy összefoglaló jelentést írt az eredményekről. Ebben megállapította, hogy ugyan kétségtelen, miszerint a legénység feltétlen katonai engedelmessége már a stanislawi temetési szertartáson való részvétel, majd a Lenkey sorsával kapcsolatos érdeklődés alkalmával megingott, s hogy a lengyelekkel való egyetértésük felől sincs kétely; ám a hazatérésre elsősorban a már említett felhívás bírta őket. Schönberger szerint az is kétségtelen, hogy a magyarországi változásokról és az azt követő forrongásokról, a fenyegető veszélyről mind rokonaik leveleiből, mind a minden felé terjedő újságokból értesülhettek. Ezek a hírek és különösen e felhívás a legénységnél nagy lelkesültséget és izgatottságot keltett, különösen azért, mert a legénység között nagyszámú diák található, akik e körülményeket jobban meg tudják ítélni, és fel tudják fogni, s akik a legénység „butábbik részét” fel tudták tüzelni és magukkal ragadni.

 

A hadbíró szerint a tett olyan tervszerűen és energikusan volt kivitelezve, hogy fel kell tételezni, valaki olyan vette rá a legénységet, aki a nagy lelkesedés mellett a szükséges szellemi képességgel és energiával is rendelkezett annak megvalósítására. Az illető személyét azonban sajnos nem lehetett kinyomozni, ám Schönberger szerint az illető nagy támogatást lelt a legénység többségének honvágyában, s mindehhez járult a mariampoli kaszárnyában történt elhelyezésük, az irántuk kijelentett bizalmatlanság és a Lenkey elvesztése miatti elégedetlenség is. Schönberger szerint nem lehet kizárni azt sem, hogy az altisztek is egyetértettek a legénységgel; erre példaként hozta fel Juhász esetét, aki ugyanúgy megszökhetett volna, mint Rátonyi. Erre mutat szerinte az is, hogy a vallomásuk szerint sem a tisztek, sem az altisztek nem érzékelték a közvitézek hangulatát.

 

Schönberger szerint tekintettel arra, hogy a helyi lakosság is pártolja a huszárokat, a legjobb lenne mielőbb eltávolítani őket.

 

Mint láttuk, az egyénileg kihallgatottak között összesen négy egykori diák volt, s közülük ketten az altisztek közé tartoztak. (Ha ezt az arányt kivetítjük a testületileg kihallgatottakra, a köztük lévő volt diákok száma sem lehetett több ötnél, azaz a tisztek nélküli létszám alig 5 százaléka lehetett egykori diák.) Ugyanakkor az a tény, hogy a többségében írástudatlan legénységnek az írástudók felolvasták, s nyilván meg is magyarázták a röpiratban foglaltakat, valóban arra mutat, hogy az iskolázottaknak komoly befolyásuk volt a többiek elhatározására.

 

A testületi összetartásra mutat, hogy a kihallgatottak közül csak ketten, Hajdú Mihály és Szabó István közvitézek említettek neveket, azzal, hogy az illetők vették rá őket a csatlakozásra; ugyanakkor mindkét személy hangsúlyozta, hogy a haza veszélyben léte miatt ő is indokoltnak tartotta a hazatérést. A legénység által letartóztatott Lenkey és Fiáth is gondosan kerülték a nevek említését, ugyanígy az altisztek, noha nyilván névről és arcról ismerték valamennyi elkövetőt. Olyan természetesen előfordult, hogy valaki azt állította, miszerint véletlenül, kényszerből stb. került a dezertőrök közé; de ők sem említettek neveket.

 

Befolyásolhatta a döntést a résztvevők életkora is. Az egyesével kihallgatott 61 legénységi állományú többsége 19–30 éves volt, s csupán 8 fő volt 30 évnél idősebb, negyven vagy annál több pedig egy sem. Így állíthatjuk, hogy a többségnek meglehetősen ifjú volt a vére. A név szerint kihallgatottak között 10 fő volt korábban hadbírósági vizsgálat alatt, lopásért, orgazdaságért, őrszolgálat hanyag ellátásáért. Ők, ha mást nem, a hadsereg hihetetlen brutalitását már megtapasztalhatták. Hármukat nem ítélték el, egyiküket lefokozták, hat személyt viszont vesszőfutásra ítéltek. A szerencsésebbek megúszták a háromszáz ember közötti egyszeri oda-vissza futással (ez hatszáz vesszőcsapás), de volt olyan is, aki négyszer, hatszor, sőt, tízszer tette meg oda-vissza a háromszáz fő között az utat (2400, 3600, 6000 csapás.) Nyilván ők sem nagyon akartak maradni.

 

Summa summarum, a kihallgatásokat vezető hadbíró alighanem a dolgok lényegére tapintott, amikor így fogalmazott: „A legénység belső meggyőződése arra látszik mutatni, hogy noha ők, mint katonák a haditörvény ellen súlyosan vétettek, azonban másrészről a katonai és a veszélyeztetett haza iránti kötelesség között nem maradt számukra más kiút, mint a szív szavát, amely őket hatalmasan hívta vissza a hazába, követni, s a hazaszeretet miatt a rájuk váró büntetést is elfelejteni.”

 

A század végül is azt kapta büntetésként, amiért hazajött, hogy 1848 júliusában a délvidéki hadszíntérre vezényelték őket, s az augusztus 19-én Szenttamásnál vívott ütközetben Fiáth Pompeius főhadnagy halálos sebet kapott.⁷ Fiáth helyét a század élén a korábbi szökés egyik értelmi szerzője, Harsányi Bálint őrmester vette át. Később, már a 17. (Bocskai) huszárezred századosaként 1849. április 12-én a Rákos-mezei ütközetben halt hősi halált.⁸

 

A század tehát harctéri szolgálatával bizonyíthatta be, hogy valóban a haza védelmére sietett haza. A magyar és az osztrák hadügyminisztérium között egy ideig még folyt a levelezés az ügyben, ám 1848. szeptember végétől megszűntek azok a szempontok, amik szükségessé tették, hogy a magyar kormányzat visszafogottan viselkedjen az ügyben. Az ország önvédelmi harcát vívta, s ebben minden karra szükség volt. Miután azonban a szökött huszárokkal volt bajtársaik vonakodtak együtt szolgálni, Lenkey századának egy része az újonnan szervezett 13. huszárezredbe került, akárcsak Lenkey, akit az ezred parancsnokává neveztek ki.

 

A többiek részint a Délvidéken, részint a főhadszíntéren szolgáltak. A Délvidéken maradt Württemberg-huszárok egy része a péterváradi erődben szolgált, s 1849. március 24–25-én közülük 12-en tagjai voltak annak a 14 tagú különítménynek, amely Fackh Oszkár százados vezetésével az ellenséges területen átvágva hírt vitt Perczel Mór vezérőrnagynak az erőd veszélyeztetett helyzetéről.⁹

 

A legtragikusabb sors talán magának Lenkeynek jutott. Pedig 1848-ban még olyan felhőtlennek látszott minden. Október 9-én őrnaggyá nevezték ki a 14. (Lehel), október 12-én alezredessé a 13. (Hunyadi) huszárezredhez. Röviddel ezredesi kinevezése után december közepétől már dandár-, majd hadosztályparancsnok a volt bácskai hadtestnél. 1849. január 16-án Vécsey Károly vezérőrnaggyal együtt ő kényszerítette távozásra a hadtest ingadozó tisztjeit. Március 18-án Kossuth vezérőrnaggyá és a komáromi várőrség parancsnokává nevezte ki. Április 10-én bejutott Komáromba, és 20-áig, a várparancsnok Guyon Richárd tábornok megérkezéséig egyben a vár parancsnokságát is ellátta. Május 20-án kinevezték a tartalék hadtest lovasságának parancsnokává, de rövidesen megbetegedett. Augusztus 13-án a szőlősi fegyverletételnél esett fogságba. Aradon hadbíróság elé állították, de a per folyamán megőrült, ezért nem ítélték el. Elborult elmével, a börtönben halt meg 1850. február 9-én.

 

 

 

IRODALOM

 

Benkő Samu (1979): A história és a vers. Lenkei százada. In: Benkő Samu: Haladás és megmaradás. Művelődéstörténeti tanulmányok. [Budapest], 514–530.

 

Bona Gábor (1988): Kossuth Lajos kapitányai. Budapest, 252–253.

 

Bona Gábor (1998): Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban. I. kötet. A–Gy. Budapest, 400.

 

Bona Gábor (2000): Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. 3., átdolgozott, javított és bővített kiadás. Budapest, 17–44.

 

Breit József (1942): A magyar nemzet hadtörténelme. Huszonkettedik rész. I. Ferenc József háborúi az 1848/49. évi magyar szabadságharcot kivéve 1848–1882. Budapest, 9–137.

 

Deák István (1984): Where Loyalty and Where Rebellion. The Dilemma of the Habsburg Army Officers in 1848–1849. In: Király Béla K. (ed.): East European Society and War in the Era of Revolution, 1775–1856. War and Society in East Central Europe. Vol. IV. New York, 393–418.

 

Deák István (1994): A törvényes forradalom. Kossuth Lajos és a magyarok 1848–49-ben. Budapest, 156–158., 205–218.

 

Deák István 1993): Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848–1918. Budapest, 46–59.

 

Fackh Oszkár (1848): Fackh Oszkár százados 1849. márc. 25-én Péterváradon kelt jelentése.

 

 

 

 

Oldal: Ezredtörténet
6.Württemberg Huszárok - Erdőszentgyörgy - © 2008 - 2024 - wurttemberg.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat